HÁROM NAPOS LAKODALOM

ÜNNEP A DOBÓ-TANYÁN.

A Szegedi Napló 1910-ben napvilágot látott 33. számába merülve olyan érzés fogott el, mintha a Magyar népmesék egyik fényűző záróakkordjába csöppentem volna. Rég volt, tán igaz se volt…vagy mégis? Öveket becsatolni! A következő sorokat olvasva időgépbe szállunk, s visszautazunk több, mint száz esztendőt.

„Aki nem volt ott, talán el sem hiszi, aki pedig ott volt és részt vett a lakodalmon,
tán még most is azt a törődést heveri, amit a két napig tartó tánc ejtett rajta.„

„Hát még aki a harmadik napi ebéd tyukhus-leveséből kanalazott, aki még aznap is fordult egyet a szép feketeszemü Dobó Miklósnéval! Hej-haj, szép mulatság volt az, akárki akármit mond. Szinte mesébe illő, pedig igazán valóság volt. Kár, hogy az utszéli akácfáknak nincs most levelük, amerre a könnyharmatos szemü menyecskét hozták haza a messze ellátó Dobó-tanyába; kár, hogy a Dobó-porta sudár jegenyéi olyan csöndes, hangtalan fák, mert ha már levél susogna az utszéli akácokon, meg azokon a méla jegenyéken: egy álló évig mindig a lakodalmat mondogatnák… És nem ott kezdenék ám, amikor a kilenc kocsi megállt az ujasszonnyal a tornácos, cseréptetős ház előtt, hanem még a mult hét csütörtökjén, amikor valami öt-hat szakácsasszony nyolcvan tepsi bélest, meg fonottat sütött. Bezzeg volt akkora sürgés-forgás az udvaron, meg a régi tanyaházban, hogy annál nagyobb talán a nyáron volt, mikor István napra készültek, Dobó uram nevenapjára. Igaz, hogy olyan ünnep se volt még több a tanyán, mint az, de hagyjuk most, szedjük rendsorba a lakodalmat. Ha elegendő volt a magátetető vajas fonottas, no másban sem volt hiány. Mert két hizott marha került biz ott vágóhídra (a husából leves meg paprikás készült), aztán lerántották az irháját a három birkának, amiből ugyancsak jóizü paprikás főtt, továbbá lefejeztek tizenöt kövér pulykát, amiből izes pecsenyét szolgáltak ki a vendégnek és amit legelsőnek kellett volna mondanom, valami hetven vagy nyolcvan tyuknak nyiszszentették el a nyakát, mert az első napon körülbelül kétszáz vendég részére tyuklevest tálaltak, méghozzá a husával. Hogy most már ehez képest hogy festett a konyha, ahol ez a tömérdek étel sült és főtt, azt könnyen elképzelheti mindenki. Ami aztán magát a lakodalmat illeti, már nehezebben megy az elképzelés, Mert annak bevezetője nem a sütés-főzés volt, hanem a vendéghivogatás. No, annak is meg van a tanyán a maga rendje és módja. Virágos vőfély hivogatja a vendéget, nem pedig az örömszülők s még kevésbé a menyasszony, vagy a vőlegény. Annyi bizonyos, hogy ezuttal ugyancsak sokszor elmondta a vőfély az ősi rigmust és éppen annyiszor kitekerte a kotyogó kulacs nyakát s jót huzott belőle a leendő pár egészségére. Hát hiszen meg is érdemelte azt a néhány korty borocskát a vőfély, mert annyi, de annyi vendéget hivott össze a Dobó Miklós lakodalmára, hogy holmi kis falu kitelne belőle biróstul, népestül. De kellett is vendég, mert nem azért szólt a muzsika két nap és egy éjjel, hogy a falak hallgassák, hanem ha már lakodalom van, hát vigadjon azon még a halódó beteg is. No meg kell adni, hogy nem volt hiány a vigasságban. Járta ott már a tánc délelőtt is s amikor délebédre kilenc kocsival meghozták az ujasszonyt, a rózsásarcu, könnyes szemű Szabó Matildot, a legszebb virágját nyitogatta. Hej, azt se minden tanyai menyecske éri meg, hogy kilenc kocsival menjenek érte. Három vagy öt kocsi járja, hanem Dobó Miklós kilenc kocsival vitte haza a feleségét, hadd lássák, hogy kedves az asszony, hogy galamb repül a fészekbe. Ugy is fogadta menyét Dobó uram meg a felesége, (aki bizony betegen, ágyban fekve ülte meg a fia lakodalmát, mert a lakodalomra való készülődésben nagyon meg talált fázni) ahogy csak galambot lehet. Föl is száradt a könny csakhamar a menyecske arcáról, éjfekete szeméből kicsillant a boldogság szelid derüje s ugy ide-oda hajladozott az ura karján, mint a ragyogó napfényben a harmatos, piruló rózsa. A többi vendég is olyan jó kedvre, olyan táncra kerekedett erre, hogy a banda alig győzte nótával, siró-kacagó muzsikaszóval. Bezzeg kedves napja marad örökre a Dobó Miklós lakodalma László Kálmán pusztai kapitánynak meg a feleségének, aztán a többi városi vendégnek, Központ előkelőségének, a tanyavilág szine-javának s mind, mind azoknak, akik csak ott voltak, akik csak élvezték Dobó uramék hétországra szóló, magyaros vendéglátását. Hétfőn kezdődött a lakodalom s kedden már a vacsoracsillag is föltetszett, a mikor az utolsó vendég elköszönt a Dobó-tanyáról. Kiállt akkorra már a banda is, a lakodalmas nép is, hát eloszlottak, pihenőre, nyugovóra tértek mindannyian. De szerdára megint összeverődött a társaság, mintha vége-hossza nem akarna lenni a lakodalomnak. Akkor volt csak az igazi menyasszony-ebéd s a tömérdek köszöntő szóban ugy cikázott a jókedv, mint valami himes szárnyu pillangó. Aki még akkor is ott volt, aki még akkor is mulatott, az mulatott csak igazán. Arra pipacsok nevettek a szoba négy faláról meg kékszemü, harmatos buzavirág s a fülébe andalító édes pacsirtaszó zengett, mintha csak napsugáros tavaszban lettek volna. Vagy ott is voltak, hiszen vidámságot, ragyogást varázsolt köréjük a csillogó szemü, bogárhaju Szabó Matild, a két napos Dobó Miklósné.„

Juhar.„