KEDVES NAPLÓM!

2022.05.23–24. – Látóút Lakitelek Népfőiskolájára

Lelkes kis csapatunk tűkön ülve várta buszunk motorjának dörmögő basszusát. A papíromon kanyargó névsort pásztáztam – röpke pillanatok erejéig arcokat társítva a nevekhez. Eljött a pillanat, a busz álmoskás rezgéseiből tudtuk – indulunk. Nyeltük a csíkokat, kellemes háttérzaj törte meg a varázslatos tájba révedők csendjét. Tiszaalpár táblájával szembesülve összenéztem kedves sofőrünkkel – tudván, hogy első megállónkhoz érkeztünk. Könnyed, lassú léptekkel vettük ostrom alá a földvárat. Örömmel jelentem, bevettük. Amikor ezen a vidéken járok – a kis herceg minden alkalmat megragad, hogy kacagva fülembe suttogja:

„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Valóban…a gyeppel benőtt magaslatokon toporogva nem gondolnánk, hogy Kr.e. 1990/1800–1400/1300 táján már előttünk kitűzték itt a képzeletbeli győzelmi zászlót. A bronzkori Vatya kultúra, később az Árpád kor lakosai hagytak örök nyomot – ahol most régi és új léptek fonódnak eggyé. A Várdombról elegánsan evickéltünk át a Templomdombra, ahol valósággal mesébe illő élményben részesültünk. A templom ritkán nyitja meg kapuit, így megtekintéséhez nem fűztünk komolyabb reményeket. Közeledtünk a fehéren ragyogó épülethez, két hölgy alakja rajzolódott ki oltalmazó bejárata előtt. Nem tudtak róla, mégis ránk vártak. Egyikük személyében a templom gondnokát tisztelhettük, a mellette álló hölgyben egy aranytorkú gregorián énekesnő lakozott. Sikeresen bebocsájtást nyertünk a hűvös templombelsőbe, elhelyezkedtünk és kezdetét vette a latin szavakból szőtt muzsika. Cifra szavaimmal sem tudnám hógömbbe zárni azokat a röpke pillanatokat, melyek libabőrünk okozóiként tarthatók számon. Ezt az élményt bizony szó szerint saját bőrünkön kell tapasztalnunk ahhoz, hogy magunkévá tegyük. Tomboló lelkünk csitítását követően folytattuk utunkat Lakitelek irányába. Nem hagyhattuk ki Tőserdő természet adta szépségét. A társaság egy része kávé örvénybe révedt, míg szerény személyem a kilátót célozta meg – néhány kedves útitárssal az oldalamon. Néztük, ahogyan a szél kedvére táncoltatta a játékos kedvében lévő vizet. Buszra szállva már csak néhány perc választott el minket Lakitelektől. Érkezésünk pillanatától fogva Lakitelek Népfőiskolája látott minket vendégül. Patyolat tiszta – igényes szállás, segítőkész recepciós fiatalember fogadott minket, mint megfáradt utasokat. Elhelyezkedésünket követően egy ízletes ebéd elfogyasztásával folytattuk a napot. Ekkor jött el az a veszélyes momentum, ami egy kiadós étkezés után várható – a delelés iránti igény. A Hungarikum Kiállítóház planetáriumában befészkeltük magunkat a kényelmes fotelekbe, majd fejünk fölött pompás képsorok vonultak fel. A tanulságos és érdekfeszítő, illetve a nyugalmat és békét árasztó kisfilmek után idegenvezetőnk – Patyiné Gulyás Réka – kedves szavakkal invitált minket a kiállítások megtekintésére. Nem számolva azzal, hogy mindannyiunk menthetetlenül besüppedt az általa választott ülőhelyébe. Vezetőnk szemében elkerülhetetlenné vált egy harmadik videó levetítése, mely elképesztő látványvilággal örvendeztette meg elpilledt, de nem alvó csapatunkat. Idővel az utolsó képkocka is búcsút intett. Felálltunk, csoszogtunk, majd egyre tempósabban szedtük lábainkat, hogy belevessük magunkat a géniuszok és a hungarikumok világába. Olykor felsejlett a lelkünkben rejtőző gyermek, ki felnőttként is láthatatlanul kézen fogva vezet minket – ez esetben a játékos feladatok irányába. A Hungarikum Kiállítóházon túl – egy kellemes séta keretin belül – feltérképeztük a Népfőiskola nyújtotta megannyi lehetőséget. Kalandos utunk vezéralakjaként Patyiné Gulyás Rékát nevezem meg, mérhetetlen vendégszeretete hálával töltött el mindannyiunkat. A késő tavaszi vacsora elköltése egyeseket mozgásra vagy pihenésre sarkallt a Gabriella Gyógyfürdőben, másokat baráti beszélgetésre buzdított. Eltelt a nap, nyugovóra tértünk – a plafonban gyönyörködve eszünkbe juthatott a következő kérdés: „Hogy lehet egy nap egyszerre hosszú, s végtelenül rövid? – Hát így.”

Reggel szürke palást terült az égboltra, viselője könnyekre is fakadt. Nem számítottunk az időjárás tréfás kedvére, de ez a tényező sem szeghette kedvünket. Bejártuk a Nemzeti Művelődési Intézet székházát. Szebbnél szebb kézimunkákat, kézműves alkotásokat vettünk szemügyre – közben izgalmas információk birtokába jutottunk az intézménnyel kapcsolatban. Az épület fríze által felvonultatott történetek valósággal megelevenedtek szemünk előtt. Az Intézetben számos apró részlet felfedezhető, melyekről már csak azért sem szólok, mert nem áll szándékomban elvenni az élményt azoktól, akik maguk kívánnak rábukkanni az említett rejtelmekre (ha már így beleolvastak egy naplóba). Hazafelé menet buszunk rövid pihenőt tartott Kiskunfélegyházán. Ezen felbuzdulva a csapat szétoszlott, mondhatnám expedíciós csoportokra különült. Nyúlfarknyi felfedezőutunkat magunk mögött hagyva Mórahalom felé indultunk. Az utazás hasonlóképpen alakult, mint az indulás. A megérkezés azonban már eltért a kezdetektől: olyan csapatként tértünk haza, akik közös élmények és emlékek birtokába jutott. Egyszóval immár közösségként érintette talpunk a mórahalmi talajt.

Hálásak vagyunk a Lakitelek Népfőiskola Alapítványnak; vezetőjének – Lezsák Sándor Elnök Úrnak és a végtelenül kedves, vendégszerető személyzetnek, akik segítségünkre voltak mindenben.