ÖRÖKSZÉP PÁR MESÉJE – ELSŐ FELVONÁS
Aranyló búzamezők ölelésében élt hajdan egy ifjú pár,
Egy pár, ki gyermekkorától fogva kéz a kézben járt,
Történetük elveszett emlékek tengerében úszik már,
Szobrokba öntve mégis valósággá vált?
Madarász tó tükrében foszlottak szét gondjaik,
Szülői ház rosszallásának hátat fordítva,
Ilyenkor szárnyra keltek közös álmaik,
Akadályaikat kavicsként habok közé hajítva.
Történt egyszer, hogy elszólították a legényt,
Messzi földön kereste a kenyérre valót,
Női szívben eloszlatták így a reményt,
Idő sem volt adni némi útravalót.
Fellegeket tereltek a leány feje fölé,
"Jól megy sora nélküled, boldogságra talált..."
Mostanra más karjai fonódnak köré,
Julcsa könnyeinek ily módon nem szabhatott határt.
Csillagos palást alatt szerette volna,
Ha fekete bársony víz nyeli el bánatát,
Fényesebb holnapot hozna,
Ha napsugarak itatnák fel szemének harmatát.
Hányta-vetette bús gondolatait,
Ekkor törékeny nőalak jelent meg előtte,
Felfedezni vélte Szent Erzsébet vonalait,
Ki anyai gondoskodását szavakba szőtte.
Erzsébet kannájába hűs vizet töltött,
Látta megelevenedni a rég feledett kisleányt,
Julcsába újra lelket öntött,
Keresse párját, s számolja fel a magányt.
