MEGFOGHATATLAN MÓRAHALMI MESEKÖNYV

HOMOKFÚTTA HÉTPRÓBA – Harmadik fejezet

Hőseinket egyre szorosabban fonta körül a leszálló köd. Nem telt sok időbe, s szem elől tévesztették egymást – sőt, nem láttak el a saját orruk hegyéig sem. Benjámin és Regina egyre gondoltak. Tudták, hogy a szél ereje elfújja a könnyed ködfátylat, így ismét éltek erejükkel. Lassan szertefoszlott a körülöttük gomolygó homály. Óriási kő esett le szívükről – fellélegzésüket mély sóhajokkal nyugtázták. Felhőtlen örömüket rövidesen újabb megpróbáltatás árnyékolta be, ugyanis a tanoncok egyik pillanatról a másikra két eltérő helyen találták magukat. Regina egy apró királyságba csöppent. „Ezer Esztendő Királysága? Ez meg miféle hely?” – hüledezett a páros leány tagja, aki hamarosan üdvrivalgásra lett figyelmes. Követte a hangok forrását, s egy kisebb piactérre érkezett. Nevettek, jajveszékeltek, hajráztak, kurjongattak…küzdelem folyt éppen a dicsőség megszerzéséért. Közelebb osont a kíváncsi diáklány, s látta, hogy labdákkal kell konzervdobozokat eltalálni. „Tessék, csak tessék…fáradjon közelebb a kedves közönség! Ki lesz az, aki elviheti a fődíjat?” – kiáltotta egy gólyalábakon közlekedő cilinderes férfi. „Ilyen trófea nem terem ám minden kertben! Kifürkészi szívünk legmélyebb vágyát, s azon nyomban teljesíti!” – folytatta. „Ez az! A megoldás a lábam előtt hever! Nincs más dolgom, mint elnyerni a díjat, s rögvest visszatalálok Benjáminhoz.” – lelkendezett a leány. „Én is szeretném próbára tenni ügyességemet!” – fordult a cilinderes alakhoz Regina. „Legyen hát…szépséges kishölgy.” – mondta a gólyalábas, miközben labdát és egyben lehetőséget nyújtott a leányzó felé. Sorra nyerte a köröket, míg el nem érkezett a mindent eldöntő győzelem pillanata. Átvette az áhított trófeát, majd huss…mintha ott sem lett volna, nyoma veszett… Benjámin nyakán forró levegő futott végig…lassan hátrafordult, s hirtelen egy bivallyal találta magát szemben, aki valljuk be – nem fogadta kitörő lelkesedéssel hirtelen jött vendégét. „Elnézését kérem…drága asszonyom…vagy uram. Kissé eltévedtem, de ne tessék aggódni, már itt sem vagyok.” – vázolta váratlan helyzetét a bosszús bivalynak. A fiú leült a vízpart szélére – magához vette tarisznyáját, s falatozni kezdett. Mellette fából készült, tökéletesre csiszolt karikák hevertek – unalmában dobálni kezdte. Egy kis idő elteltével ambíciói megerősödtek, játékszabályokat kreált. Úgy kellett a bivalyok szarvára dobni a karikákat, hogy meg se érezzék. Nehéz feladatnak tűnt, de kivétel nélkül sikerült célba találni. Mikor az utolsó karika is helyére került, Benjámin egy szempillantás alatt köddé vált. Hőseink ismét a labirintusban találták magukat, méghozzá egymás társaságában. Mire feleszméltek – robaj váltotta fel a csendet. Óriási dominók dőltek egymás karjaiba. Mikor az utolsó is elvágódott, a nebulók morfondírozni kezdtek. „Vajon itt milyen próbát kell kiállnunk?” – adott hangot kétségeiknek Benjámin. „Meg sem tudjuk őket mozdítani, nemhogy játszunk velük.” – puffogott Regina. „Van valami, amit elfelejtettél…mi különlegesek vagyunk. Hamarosan hivatásos szélszelídítők leszünk. Ugyan ezeket a behemót sziklákat még a kósza szelek sem tudják helyükre állítani, de a világ összes szellője talán igen.” – jelentette ki a fiú. „Igazad van, de szólítanunk kell a Szelek Királynőjét.” – tette hozzá a leány. Megfogták egymás kezét, s közös duruzsolásba kezdtek:

„Világ szeleinek Úrnője, szólítunk Téged, Ki a legádázabb fuvallatot sem féled. Csodálatraméltó erődből merítünk, Egy nap szélszelídítőként mindenkin segítünk.”

Tomboló vihar közepette érkezett a Szelek Királynője, páratlan szépségű tünemény képében. „Mondjátok Kedveseim, miben segíthetlek titeket?” – kérdezte a melegszívű uralkodónő. „Teljesítenünk kell a labirintus próbatételeit, hogy szélszelídítők lehessünk, de ezek a nehéz dominók már meghaladják képességeinket.” – panaszolta Regina. A királynő arcán finom mosoly húzódott, s a következő mondatot intézte a zöldfülű pároshoz: „Aggodalomra semmi ok, szívesen segítek. Csak mondjátok meg, hogy hová illesszem a darabokat.” – majd közös erővel szembe is néztek a kihívással. Amikor az utolsó dominó is helyére került, hirtelen beleremegett a föld. A játéktér süllyedni kezdett… helyén kis idő múlva jókora társas termett. „Teljesítettem kéréseteket, az utolsó feladványt már nektek kell véghezvinnetek. Kolo király nagyszerű munkát végzett, Ti vagytok a jövő reménységei! Apropó – hogy szolgál az öreg szélszelídítő egészsége?” – kérdezte a királynő. „Kicsit lomha… de egészséges, mint a makk.” – kuncogott Regina. „Örömmel hallom. Adjátok át Kolonak, hogy üdvözlöm!” – azzal a kecses uralkodónő úgy elillant, mint a kámfor. Regina és Benjámin a következő feladatra irányította figyelmét. „Ismerősek ezek a mezők…Kolo király sokat mesélt róluk a könyvtárban.” – idézte fel emlékfoszlányait Regi. A tanonc páros végigjátszotta a társast – vihorásztak, hahotáztak, táncoltak, pörögtek-forogtak – áthatotta őket a játék öröme. Hogy ki aratott győzelmet? Mindkét diák nyertesként távozott a labirintusból, mert egyszerre értek célba. Idős mesterük már várta őket az útvesztő végén. „Drága gyermekeim! Tudtam, hogy képesek vagytok rá!” – lelkendezett könnybe lábadt szemekkel Kolo király, s magához ölelte fogadott csemetéit. „Kolo bácsi…van valami, amit nem értek. Miért kellett hét próbát teljesítenünk? Már azelőtt eleget tettünk öt feladványnak, mielőtt a labirintusba léptünk volna.” – tűnődött a lány. „Kislányom…elárulok egy nagy titkot. Ha mind a hetet teljesítettétek volna, akkor is megjártátok volna az útvesztőt – mert ez az utolsó vizsga, mielőtt valakiből is szélszelídítő válik. Mondhatjuk azt is, hogy minden, ami a labirintus próbatételeit megelőzi – csupán gyakorlás. Ha azzal riogattalak volna Titeket, hogy milyen nehéz vizsgának lesztek kitéve, akkor megfosztottalak volna minden lelkesedéstől.” – magyarázta Mesterük. „Eljött a pillanat, amire oly régóta várok. Kérlek benneteket, hogy ismételjétek utánam a következő mondatokat: „Én, Regina / Benjámin fogadom, Hogy a kósza szelet nem adom, Finom szellőket terelek, Ha kell, nyomukba eredek. Mesterségemet Kolotól tanultam, Bölcsességéből nap mint nap okultam. Átadta tengernyi tudását, Készen állok betölteni állását.” Finom fuvallat simított a gyermekek hajába, tarisznyájukból előbukkant a két smaragd ékkő – melyek csodák csodájára két karddá változtak. „Használjátok e kardokat bölcsen, szolgáljátok vele az ártatlan emberek javát.” – rebegte meghatottan Kolo. A királyság élére két újdonsült szélszelídítő állt – nagy szeretet övezte őket a nép körében. Gitta anyó a kastélyba költözött Kolohoz, s együtt töltötték barátságban életük őszét. Mindannyian boldogan éltek még évszázadokon át! Vége!